Istenérvek

Az Istenérvek vizsgálata a filozófia tükrében.

"A modern kor a keresztényellenesség és az ateizmus változatos formáit szülte, amelyek alternatív vallásokat, tanokat hoztak létre. Ilyenek a humanizmus változatos formái, mint pl. az evolucionizmus, materializmus, hedonizmus stb. (ma a világon 10000 körülire becsülik a vallások számát). De nézzük, mi is az a humanizmus?

A humanizmus az érett európai középkor egyik nagyhatású filozófiai irányzata, egyben a reneszánsz korstílus eszmei háttere volt. Lényege körülbelül úgy foglalható össze, hogy mindennek mértéke az ember, ami nagy fordulat volt a korábbi Istenközpontúsághoz képest. A humanizmus nem járt együtt ateizmussal, de jóval nagyobb hangsúlyt helyezett az evilági létre, mint korábban. Gyökerei az erős polgári hagyományokkal rendelkező Itáliába nyúlnak vissza, melynek hajósai, bankárai és kereskedői a keresztes háborúk során jelentős vagyonra és ismeretekre tettek szert. Francesco Petrarca (1304-1374), a humanizmus atyja."

A létezés.

A létezés elsősorban filozófiai fogalom. Több álláspont szerint minden létezik, amiről tudomásunk van.

A filozófia a gondolkodás, a töprengés, az elmélkedés, a vizsgálódás tudománya az élet legfontosabb dolgairól. Az élet értelméről - éppen ezt tette Salamon király is -, Istenről, az erényről, a gondolkodás módszereiről, a társadalomról, a természetről, a világmindenség háttér-okairól stb. Ezzel ellentétes az a filozófia, amely a dolgok ismeretének hiányában, feltételezésekre, teóriákra alapozva minősíti az élet, Isten, természet, társadalom, gondolkodás megnyilvánulásait.

Ha abból indulunk ki, hogy Isten léte fontos ránk nézve, akkor figyelmet szentelünk azoknak az érveknek, bizonyítékoknak, amelyek azt igyekeznek alátámasztani, hogy Isten tényleg létezik. Természetesen vannak eszmei irányzatok, amelyek eleve (már a vizsgálat előtt) kétségbe vonják az Istenérvek létjogosultságát, de érvelésük meglehetősen ingatag alapokon áll.

Érvek Isten létezése mellett.

Amikor Istenérvekről beszélünk (ha nem is mindig, de legtöbbször) a teizmus Istenének létezését kívánjuk bizonyítani.

A teizmus egy olyan filozófiai és világnézeti irányzat, amely szerint létezik egy akarattal és öntudattal bíró isteni lény, aki megteremtette, és személyes hatalmával fenntartja a Világegyetemet. Ez az Isten mindenütt jelenvaló, anyagtalan, végtelen lény, aki mindenható, mindentudó, örökkévaló, erkölcsi tökéletesség, a világ kormányzója, s az emberek cselekedeteit ítéletre előhozó Isten. Az istenhívő (teista) olyan személy, aki tagadja, Isten nemlétezését. A teizmus az ateizmus tagadása.

A deizmus tanítása szerint: Isten személyes, örökkévaló, bölcs, anyagtalan lény, aki mintegy "első oka" a világmindenségnek. Ő az, aki az Univerzumot a semmiből teremtette (vagy a már létező kaotikus anyagot Kozmosszá rendezte), de azután a világot magára hagyta, tovább már azzal nem törődve, folyásába bele nem avatkozva. Ez az Isten teremtményei iránt erkölcsileg közömbös, e teremtmények számára Ő olyan, mintha nem is létezne.

Egyáltalán fontos az, hogy létezik-e ez az Isten (vagy nem)? - kérdéses, de nagyon komoly érvek szólnak amellett, hogy igen, fontos!

Mai ismereteink szerint hogyan magyarázzuk a létezés fogalmát?

Az Istent elutasítók.

Alapvetően két eszmei irányzat vonja kétségbe az Istenérvek létjogosultságát. Az egyik a fideizmus, a másik az erős agnoszticizmus (a szkepticizmus egy bizonyos fajtája: szkepticizmus = a kételkedés filozófiája). Mint mondtam gyenge lábakon állnak az ellenvetéseik. Először mindjárt azért, mert alapvető megérző, felismerő képességeinknél fogva érezzük, hogy valamit nem lehet elvetni már azelőtt, mielőtt megvizsgáltuk volna. Másodszor azért, mert mindkét álláspont ellentmondásos, s így, mint ilyen, felszámolja önmagát, mint ahogy minden tétel, állítás, rendszer (stb.) erre a sorsa van ítélve, amely ellentmondásba kerül önmagával, lásd: evolúció, az Univerzum létrejöttének különböző emberi szemléletmódot tükröző feltételezései.

A fideizmus (fidesz = hit; latinul): a vallásos hithez való sajátságos viszony, általában protestáns (és új-protestáns) felekezetek (kis, keresztény közösségek) tagjai képviselik. Ők, egy-két bibliai gondolatot félreértelmezve erős ellenállást fejtenek ki mindennemű filozófia ellen, jóllehet létezik, az un. "nemes filozófia", ha egyszer igaz az, hogy Salamon király a prédikátor könyvében elejétől végéig ezt a "nemes filozófiát" műveli.

A fideizmus ezzel szemben azt állítja, hogy Isten létezése érvekkel nem bizonyítható, hanem e helyett "az embernek várnia kell, amíg Isten megragadja őt". Ez körülbelül annyit jelent, hogy az illető személynek nem kell mást tennie, mint (várni a sült galambot) "szívét őszintén kinyitnia és átadnia Istennek" (mert tudniillik nem az embernek kell keresnie Istent, hanem hagynia kell azt, hogy Isten rátaláljon, mint "elveszett juhaira a pásztor").

Az agnoszticizmus (vagy szkepticizmus).

Bizonyos irányzatai (és az új-pozitivizmus álláspontja) szerint, nem lehet Isten mellett érvelni (de ezek az álláspontok is ellentmondásosak). Hiszen, ha valamiről kimondjuk hogy "nem vagyunk képesek abban a kérdésben dönteni", ellentmondunk magunknak, hiszen csak akkor mondhatunk ilyet, ha pontosan ismerjük, hogy mi zár ki bennünket a döntés lehetőségéből. De ha ezt ismerjük, akkor már ismerjük az adott kérdést - legalább egy bevezető szinten - s ezen a szinten már megítélni is képesek vagyunk, hogy mi mellett (az Isten létezése, vagy nem-létezése mellett) látunk nagyobb valószínűséggel megálló érveket.

Szóval: ez az álláspont inkább a kérdés elhárítása, amelyhez minden embernek joga van, csak nem biztos, hogy megéri neki, de ezt majd döntse el ki-ki azután, ha megismeri az érveket, hogy miért fontos ránk nézve, hogy van-e Isten, vagy nincs.

Az érvek

Miután megbizonyosodtunk arról, hogy az Istenérvek kifejtésének van helye (tehát nem eleve elhibázott álláspont), nézzük, milyen érveket szoktak megfogalmazni a teisták. Az érvek alapvetően kétféle csoportba rendezhetők: az a priori, és az a posteriori.

Az a priori, "a tapasztalatot, a tényeket megelőző" + egyetemes és szükségszerű fogalmakat, ítéleteket és érvelést jelöl. Az a priori minden olyan állítás, következtetés, mely egyetemesen (tehát a következtetés minden esetére) igaz, éspedig szükségszerűen igaz. Vagyis, ha azt állítom, hogy "minden agglegény nőtlen", ez egy a priori állítás, mert szükségszerűen igaz (hiszen nincsenek nős agglegények), vagyis minden egyes agglegényre igaz, s már a tapasztalás előtt is az. Más szóval nem kell a tapasztalathoz fordulnom ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Péternek csakugyan nincs felesége, ha egyszer azt tudom róla, hogy agglegény. Nem kell, de a tapasztalat nem is képes megcáfolni a tényt, hiszen ha Péternek mégis van felesége, akkor már nem igaz rá, hogy agglegény. Vagyis, ami a priori tétel, az mindig logikailag szükségszerű, tagadhatatlan, mert ha megpróbálnánk tagadni (pl. "vannak nős agglegények") akkor önfelszámoló, ellentmondásos állítást tennénk (a "vannak nős agglegények" állítással). Az a priori állításokat csak először nehéz felismerni, de utána már nem. Néhány példa: "Egy dolog része kevesebb, mint egésze"; "Minden tánc, mozgás"; "Minden testnek van kiterjedése" stb.

Az a posteriori fogalom (és ítéletek, következtetések) éppen az ellenkezőjét jelenti(k), mint az a priori. Tehát: "a tapasztalatokon alapuló, azokból következtetett," + részleges (partikuláris) és esetleges (kontingens). Az a posteriori ítéletek (és következtetések) azok, amelyek az érzékelésből származnak, például: "Ez a szék kicsi". Mint látjuk, ez egy részleges ítélet (hiszen nem minden székre terjed ki), és esetleges ítélet (ugyanis a székek csak esetlegesen kicsik, de lehetnek nagyok is).